Kína számára is az észak-koreai nukleáris program kétes kimenetele vezethet olyan megfontolásokhoz, hogy esetleg levegye a kezét védencéről. Észak-Korea a hidegháborúban sikerrel játszotta ki egymás ellen Kínát és a Szovjetuniót, így elkerülte, hogy a kelet-európai országok Moszkvához való viszonyához hasonló, függő helyzet kerüljön Pekinggel szemben. Viszonyuk sokkal inkább a Tito féle Jugoszlávia és a Szovjetunió, vagy az Enver Hodzsa féle Albánia és a Szovjetunió viszonyához hasonlít. Márpedig ilyen körülmények között Kína is felteheti magának a kérdést, hogy hol van az a pont, amikor Észak-Korea már elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy kardcsörtető politikáját rá is kiterjessze. Kommunista elvtársiasság és ütközőállami szerep ide vagy oda,
valószínűleg a Szovjetuniót is zavarta volna, ha Enver Hodzsa Albániája hidrogénbombákkal, vagy neadjisten kobaltbombákkal kezd el zsonglőrködni.
*
Kérdés, meg tudna-e egyezni az USA-Dél-Korea-Japán koalíció és Kína a Kim-rezsim kiiktatásának módjában? Ennek legegyszerűbb módja egy olyan megállapodás lehetne, amely egyszerre szavatolja az USA vezette szövetségi rendszer azon legfőbb célját, hogy Észak-Korea szűnjön meg atomhatalom lenni, és Kína azon célját, hogy Észak-Korea maradjon meg ütközőállamnak. Ez technikailag még a legkevésbé kockázatos módon úgy érhető el, ha az USA vezette koalíció légiereje előbb egy megelőző csapás keretében kiiktatja Észak-Korea nukleáris létesítményeit, légierejét, légvédelmét, és katonai infrastruktúrájának egyéb legfontosabb pontjait; majd Kína megszállja az így meggyengült országot (akár névleg egy olyan indokkal, hogy megvédje azt az USA és Dél-Korea szárazföldi inváziójától), és ott egy ellenőrzése alatt álló bábkormányt állít fel.
Ez esetben egy háború kitörésének legvalószínűbb forgatókönyve az lehet, ha Kína elhiteti Észak-Koreával, hogy kiáll mellette valamilyen rendkívül provokatív lépés esetén, megakadályozva az USA támadását; majd miután Phenjan megtette ezt a lépést, és ezzel casus bellit szolgáltatott Washingtonnak, Peking mégis kihátrál mögüle és zöld utat ad az amerikai támadásnak.
Ilyesmire leginkább egy olyan lépés lehet esélyes, amelyet Észak-Korea nem háborús céllal, hanem pusztán erődemonstráció és megfélemlítés céljával hajt végre, de már annyira fenyegető, hogy az USA értékelheti ellene intézett támadásnak. Észak-Korea stratégiájának a jelek szerint az is része, hogy támadást nem indít – arra építve, hogy amíg ő maga nem támad, addig az USA nem adja le az első lövést. A provokatív, megfélemlítő jellegű erődemonstrációk viszont nagyon is jellemzőek rá. Az elmúlt hetek üzenetváltásainak tükrében esélyes lehet egy ilyen szerepre egy olyan észak-koreai rakétakísérlet, ahol is a rakéta az USA-hoz tartozó Guam szigetének közelében csapódik nemzetközi vizekbe.
*
Itt jutunk el a harmadik kérdéshez: Még az USA és Kína esetleges megegyezése esetén is fennáll a kérdés, hogy kivitelezhető-e egyáltalán egy ilyen forgatókönyv? Ha Észak-Korea egy ilyen esetben nem vet be atomfegyvert, akkor igen; de ha bevet, akkor a nagyhatalmak már elkéstek ezzel. Racionális várakozással azt várhatnánk, hogy valószínűbb, hogy nem –hiszen ha megteszi, akkor Washington megsemmisítő csapással reagál, amivel Phenjan valószínűleg tisztában van. Itt azonban hiba csúszhat az USA és szövetségesei számításába, hiszen bizonyos szempontból ez egy túlságosan is könnyen felismerhető kelepce a Kim-rezsim számára.
Phenjan számára az atombomba bevetésének kérdése csapdahelyzet lehet, hiszen ha túl hamar vetik be, akár már egy, pusztán légicsapásokra korlátozódó amerikai támadás legelején, akkor az USA válaszcsapása megsemmisítheti őket egy olyan helyzetben, amit egyébként meggyengülve bár, de túlélhetne a rendszer. Másfelől viszont ha túl sokáig várnak az atombomba bevetésével, és az USA légiereje időközben megsemmisíti nukleáris teljesítményeiket, akkor viszont már nem is lesz alkalmuk azt bevetni, és ennyire meggyengülve már nem is lesznek olyan alkupozícióban, hogy elkerülhetnék a bukást. Ezt a csapdahelyzetet átlátva a Kim-rezsim mégis a katasztrófaforgatókönyv, az atombomba bevetése mellett dönthet egy utolsó, kétségbeesett kísérletképpen arra, hogy még az utolsó pillanatba elrettentse az USA-t támadásának végigvitelétől.
Atomfegyvert bevetni azonban mégiscsak akkor van értelme, ha még van olyan fenyegetés, amit el lehet rettenteni ezzel, és nem csupán egy végső bosszút jelent a megsemmisülést kísérve.
Kérdés, túljárhat-e így Kim az USA eszén, és bevethet-e atomfegyvert úgy, hogy arra ne megsemmisítő csapás legyen a válasz?
Itt elképzelhető esetleg egy olyan lépés, hogy Észak-Korea szándékosan nem az USA törzsterülete, hanem Guam, vagy a Japánban található amerikai támaszpontok ellen veti be, arra építve, hogy az USA azért nem mer majd erre nukleáris csapással válaszolni, nehogy Észak-Korea viszontválaszában már az amerikai törzsterületre lőjön ki nukleáris töltetű rakétá(ka)t.
Ezen a téren nem túl bíztatóak az eddigi tapasztalatok Észak-Korea attitűdjét illetően. Itt megint idézhetjük azt a néhány évvel ezelőtti dél-koreai értékelést, miszerint „Phenjan kevésbé fél attól, hogy elveszíti a fél karját, mint mi attól, hogy elveszítjük a kisujjunkat”. Ha viszont nukleáris csapástól kell tartani, akkor az USA biztosan nem vág bele ilyesmibe, akkor sem, ha egy ilyen megegyezés keretében ezt már maga Kína is várná tőle.
Minimális esély ennek elkerülésére talán csak akkor kínálkozik, ha egy ilyen háború esetére Kína már előre bevonja a phenjani elit mérsékeltebb részét, felajánlva nekik, hogy hatalmuk egy részét átmenthetik a majdani, Kínától függő, lefegyverzett Észak-Korea bábkormányának tagjaiként; ami még mindig a kisebbik rossz lehet számukra, mint kitartani a végső vereségig. Ennek árául pedig azt szabhatja nekik, hogy egy ilyen háború megindulását követően, amilyen hamar csak lehet, puccsal döntsék meg a Kim-dinasztia hatalmát, mielőtt az nukleáris csapást mérhetne akár csak Guamra vagy a Japánban állomásozó amerikai erőkre. Azonban erősen kétséges, hogy kaphat-e egy ilyen puccsra garanciát a phenjani elit mérsékelt szárnyától az USA és Kína, sőt, már az is, hogy létezik-e egyáltalán Phenjanban kellően kiterjedt belső ellenzék ehhez. Mindenesetre az elmúlt években az ifjú Kim által a phenjani elit körében végrehajtott könyörtelen tisztogatások utalhatnak arra, hogy egy ilyen lehetőség neki is eszébe jutott, és meg is tesz mindent azért, hogy ilyesmire soha ne kerülhessen sor.
Vagyis az észak-koreai helyzet sajnos nagy valószínűséggel kerülhet egy olyan spirálba, ahol is az USA, Dél-Korea, Japán, de akár még Kína is egyre mélyebbre kerülhet egy nehezen feloldható csapdában.
Ahol cselekedni vállalhatatlanul nagy kockázattal és veszteségekkel járna, viszont a nemcselekvés minden egyes percével csak egyre nagyobb lesz a cselekvés kockázata és a fenyegetés is.
Mígnem, amibe belevágni a maga idejében még egy vállalhatatlanul kockázatos vállalkozásnak tűnt volna is, az későbbről visszatekintve már elszalasztott lehetőségnek tűnhet. Voltaképpen az USA, Dél-Korea és Japán már egy ilyen spirálon haladtak végig lefelé az elmúlt 23 évben is, nem jó eredménnyel.